First

„Arabella's

got some interstellar-gator skin boots...”

Porcikát bizsergetően hűvös van, az éjszakában mélyről fúj a hideg szellő. Arcot pirosítóan hideg a szél csípősen erős csapása, bele lehet borzongani. Magas fák ágait recsegtetően érinti a sodródó levegő, gallyak rossz sorsra járóan hullanak a halványan derűs fűbe. Az égbojton sűrű csillagtömeg lapul meg, a hold közöttük ezüstösen fénylik rá a városra. A lány dideregve lépett ki az utcára, mostanra festett vörös tincseit meglobogtatta szeptember szele. Kökény szemeiben megcsillant a mellette magasló lámpaoszlop smaragd fénye, ahogy rá emeli tekintetét. Kapucnijával fedést nyújt fejének, remegő kézzel megmarkolja az anyagot, s hajára helyezi.
Lassan indul útnak, még ő sem tudja, hova, bőrcsizmái talpa, meg a talaj érintkezése kopogásokat hallat el.
Pocsolyáknál lágy fröccsenések, kissé átázik korom farmerja alja, de nem törődöm stílusban gyalogol tovább.
Kevés ember van körülötte, ugyan mind megfigyeli különcsége miatt. A sötétes, mégis feltűnően rikító hajszín, a stílusa… És azok a varázslatos kék szemei.
Zavartalanul sétál el a furcsálló pásztázások mellől, merészségét testébe szívva lépked egyenesen a helyenként kissé nyirkos járdán.
Talán már inkább bolyongott, minthogy rövid utat tett volna. Messzire került otthonától, szinte zsákutcába keveredett. Az úttest túloldalán rossz fiúk egyensúlyt vesztve dőltek jobbra-balra nehézkes cammogásukban, valószínűleg tévesztett irányba, hiszen egy kicsapongós buli után nem meglepő ez a dolog.
A tinédzser akadozóan sóhajtott, s a részeg bagázs látványától a másik irányba döntötte fejét.
A plafonon lógó csillárból jövő fény végigcikázott a kis épületben, valamiféle éjjeli bolt volt.
Fellép az alacsony, háromfokozatú lépcsőzetre, és áttopogva rajta, betolja tenyerével a nyikorgó, fakeretes üveg ajtót.
Kissé váratlanul járja fülét át a belépést jelző csengő, ami az ajtó elé lóg le a lehámlott, eredetileg bézsre mázolt festékű falról.
Átvezeti figyelmét a helységen, hol először kíváncsian pillantgattak rá a vásárlók.
Megszokta a jelenetet, gondtalanul emeli lábát a zenealbumok polca felé.
Érdeklődve nézelődik a sorok között, ahogy kicsit elmozdítja a cédéket, ujjait fürgén viszi végig rajtuk. Sok régi album, sokat felismer, kevés olyasféle van, ami ismeretlen számára.
Jól ismert egyik kedvenc Green Day albumát fogta kezében, s megpördült volna a másik irányba, ha nem ütközik egy kemény mellkasnak.
„Oh.” az illető magas volt, a lány kissé ijedve az idegen árnyékát tekintetével követte. Az illető aprót nevetett, érezni lehetett halvány mosolyát hangnemében. „Elnézést.”
Lesütötte szemhéjait, majd pillantását a személy arca felé emelte. Egy féloldalas mosoly ült meg ajkain, hasonlóan, mint a lánynak, festett vörös hajzata volt. Szemei, akár a telihold ragyogó ezüst fénye.
„S… semmi baj.” hadovál furcsán érezve magát a lány. Legtöbben az ilyenekért leszólják, hogy „nézz a lábad elé, szivárvány fejű”, vagy kellemetlenebb szituációt hoznak.
Próbálja kikerülni a fiút, hol balra, hol jobbra fordulva, de a fiú magassága előnyével, és erős karjával az eredeti pozíciójába taszigálja a menekülőt.
„Hé!” szólal meg halkan a fiú, vállánál helyén tartva a lányt. „Mi a baj?” aggódik a tinédzser állapota miatt.
„Nincs…” kezdi elcsukló hangon. „Nincs bajom. Csak…” újból elakad, keresi hazugság nélküli mentségeit. „Csak nem nagyon állok szóba emberekkel.” néz fel megint a szürke szempárba. Kezében tartott kedvelt albuma markolata kezdett szorosabb lenni, zavartságában izzadó tenyérrel, s remegő ujjakkal szorongatta.
„Antiszociális vagy?” kérdőjelezi meg a fiú, keresve a lány szorongó tekintetét.
Vörös, hosszú haját betűri füle mögé, tarkóját lányos zavarában – mi ritka neki – megvakarja.
„Mondhatjuk úgy is.” feleli bátorságot színlelve, belemeredve a férfiú szemeibe.
„Oh.” ismétli meg első szavát, amit még újdonsült ismerősének hallatott el. „Érdekel a nevem, vagy hagyjalak békén?” húzza szélesre ajkait a fiú kedvesen, miközben végighúzza mutatóujját a lemezkupacon.
„Mondd.” nyögi ki alig hallhatóan a lány.
„Nos, a nevem Castiel.” pár pillanatig szeme megint a lányom van, majd visszavezeti a cédékre.
Perceken át síri csendben állnak a bolt közepén, egyre többen hagyják el az üzletet.
„És a tiéd?” érdeklődik végül Castiel, miközben gyengéden nekitámaszkodik a polcnak.
„A nevem…” akad el a szózat hálóban újra, ujjait ropogtatva. Ujjpercei a markolászástól kifehérednek, zsibbadtan tartják meg a sokszor említett tárgyat. Nyel egyet. „Gyűlölöm a nevem.” szegezi le.
„Tényleg?” kérdi úgy a fiú, mintha nem hallottam volna. Bólintás. „Miért?”
„Nem tetszik.” von vállat, visszarakva helyére a Green Day albumot.
„De… van olyan név, ami tetszik?” Castielt kezdi érdekelni a lány. Van benne valami… különleges.
„Igen.” hangja rekedtes és száraz.
„Mi lenne az?”
„A… Arabella.” suttogja elzáruló hangon.
Castiel hüledezve néz a név elhangzásától csillogó szemű személyre. Aztán mint az utóbbi időkben, kedvesen elmosolyodik.
„Miért Arabella?”
„Arabella egy különleges lány volt.” félénken sugdolózik, rettegve a fiú otromba gúnyától.
Castiel megértően hunyja le szemeit.
„Arctic Monkeys.” helyesel egyszerre mindkettő, kitágult szemekkel a rímre.
„Nincs jobb elfoglaltság annál, mint édes zöldteát kóstolva a hangjukat hallgatni.” jegyzi meg tőle szokástalanul, alig látható mosoly kíséretében
„Hát, örülök a találkozásnak, Arabella.” Castiel bíztatóan mosolyog a lányra, mire az is kis boldogsággal bővül.
 

 Egy különleges lány volt. Mégis oly’ letört és csendes. Különös vonzódása volt a zöldtea és az Arctic Monkeys iránt.

Ezek szerint mostantól ő Arabella.